Amikor a nővérem elkezdte nézni a Trónok Harcát, az első évad befejezésekor teljes letargiában hívott fel : Most komolyan meghalt az öreg Stark?! Majd reménykedve kérdezte: ugye fog még történni valami? Nos, mint tudjuk, nem történt. Stark apukának és a Martinba vetett bizalmunknak egy csapásra egyszerre lett vége.
Amikor elkezdjük nézni a sorozatot azt hisszük, hogy vannak jó fiúk és rossz fiúk. A felállás pedig : gonosz Lannisterek, cuki Starkok. Csakhogy! Már itt is felmerül bennünk, hogy van néhány figura, aki se ide, se oda nem sorolható: vegyük példának Robert királyt : egészen furcsa a viszonya Eddarddal: régi barátként tekint Észak őrére, ugyanakkor folyton emlékezteti rá, hogy mostmár engedelmességgel tartozik neki. Úgy érezzük, olyan, mint egy időzített bomba, amely bármikor robbanhat. A másik kívülálló pedig Tyrion: züllött életmódja ellenére, rögtön megkedveljük- főleg amikor lekever egyet Joffnak. És persze ott vannak a se ide , se oda nem tartozó, Westeros világában elveszett, gyámoltalan kis szereplőink, mint Jon, Daenerys, vagy Theon.
Eddard azonban egyértelműen pozitív karakter: becsületes, családszerető és igyekszik kivonni magát az udvari intrikák alól. Ugyanakkor kötelességének érzi, hogy elfogadja Robert király felajánlását- ha ugyan nem tekinthetjük ezt parancsnak- : legyen a király segítője. Stark papa tehát bekerül egy olyan környezetbe, ami annyira életidegen számára, mintha egy halat próbánánk a sivatagban tartani. Fogalma sincs mit csináljon Kisujj, Varys, Pycell, meg a többi udvari szarkavaró mesterkedéseivel. Ez lesz a veszte.
Ned mindennél előbbre állítja a becsületet és az igazságot, ezért amikor izgalmas felfedezésre jut a királyi csemeték származásval kapcsolatban, nem rejtegeti a lapjait, hanem azonnal kiteríti, méghozzá a lehető legrosszabb embernek : Cersei Lannisternek. Cersei persze elég régen királyi feleség ahhoz, hogy tudja: itt játszani kell és jól kell játszani.Az anyaoroszlán Nem is tekinti ellenfelének Nedet, annyira látja rajta, hogy akkora balek, hogy igazából fogalma sincs mivel jár az, ha ennyire óvatlan és csak egyetlen szempontot mérlegel: hogy az igazságra fény derüljön. "Ha a hatalmasok játszmáját játszod, győzöl vagy meghalsz"- hangzik el a szállóigévé vált mondat, amelyet akár Eddard halálos ítéletének is tekinthetünk.
Lássuk be, itt már Ned azt a gyanút kelti bennünk, hogy, mégsem a fattyú csemetéje az aki semmit nem tud. Megbízik Kisujjban, annak ellenére, hogy Baelish maga figyelmeztette rá, hogy ne tegye. Meg persze az ember amúgy is ösztönösen bízik a felesége még mindig szerelmes ex-pasijában, aki ráaadásul köztudottan az egyik legnagyobb bajkeverő az udvarban...Jajj Eddard. A nagy becsületesség sajnos kezd naivságba átcsapni, amikor pedig hősünk már a börtönében beszélget az őt meglátogató Varysszal, a teljes értetlenség tükröződik az arcán. Ettől azért egy icipicit lehetne rafináltabb.
Várjuk a megváltást, ami eljönni látszik: Varys ráveszi Nedet, hogy ha már saját éleéért nem is, legalább a gyerekei fejének helyén maradása érdekében vallja be bűneit. A terv az, hogy miután ezt megteszi - a végrendelet apró darabokra tépésével már hatalmi fölényét korábban is demonstráló- régenskirálynénk szépen megbocsát neki és hepiend lesz mindenkinek: Eddard visszakapja a családját, a Lannisterek meg a hatalmukat. Joffrey király azonban nem tud a fenekén maradni: rendkívűl élvezi, hogy mindenki azt csinálja majd amit ő parancsol és ez annyira elhomályosítja egyébként sem egészen tiszta elméjét, hogy az utolsó pillanatban, mintegy félvállról egy mondatával megfosztja Eddard Starkot az életétől: "Ser Ilyn , hozd el nekem a fejét. "
És Eddard, mint az elsüllyedhetetlennek hitt Titanic, csak úgy elvész a mélyben. Ennyi. Nincs erkölcsi tanulság, se hollywoody happy end. Nem győz a becsület, a jóság, a család. Az győz aki az erősebb. Ez az a pont, ahol először döbbenünk rá, hogy ez egy paradox módon realista fantasy. És hogy senki nincs biztonságban.
